Két megemlékezést is tartottak hazánk legsötétebb időszakának visszasírói: a Munkáspárt 2006 tegnap, a sima Munkáspárt pedig ma zengett dicshimnuszt a Kádár nevű tömeggyilkos senkiháziról. Az előbbi szerveződés alelnöke volt olyan kedves, hogy elküldte beszédét (az itt látható fénykép kíséretében), melyet ezennel teljes terjedelmében (és eredeti formájában) közzéteszünk.
Nem másért, csak hogy lássák a tisztelt olvasók: tényleg vannak ilyen emberek.
Elvtársaim!
Engedjétek meg, hogy egy olyan emberről beszéljek nektek, aki ugyan már nincs köztünk, de mindazt, amit életében tett értünk és hazánkért, azt sosem feledjük, sosem feledhetjük.
Kádár János a mi emberünk volt. A munkások embere volt, a szülők és a gyermekek embere volt, a magyar nép embere volt. Olyan életet élt, amire mind büszkék vagyunk, és ez alatt az idő alatt felépített egy országot, melyet nem egyedül, de mindenkivel épített. Ott voltatok ti mindannyian, és bár nagyon fiatal vagyok, de ott voltam én is. Ti mind tanúi voltatok annak, ahogy egy egyszerű ember mellénk állt, és harcolt értünk, velünk. Ő a mi emberünk volt.
Kádár János egy cselédlány gyermekeként született, és már ifjú korában tisztán, minden politikai befolyás nélkül láthatta, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek miként nehezedtek rá mindazokra, akiket születésénél fogva az akkori rend szolgasorba taszított. Iparostanonc iskolát végzett, és politikai pályájának kezdete előtt segédmunkás tapasztalatai alapján már tudta, hogy a kapitalizmus kizsákmányoló és élhetetlen világa ellen tennie kell.
De elvtársaim, ez a politikai pálya nem ugyanaz volt, mint amit manapság érthetünk alatta. Azokban az időkben, amikor ez az ember feltűnt hazánk történelmében, olyan vészterhes időket éltünk, mely nem hogy igényelte a hősöket, de sajnos maga alá is temette őket. Ezekben az időkben egy bátor és tiszta gondolkodású fiatal nem választhatott más utat, mint hogy harcoljon az elnyomó, zsarnok rendszer ellen. De ennek veszélyei nagyok voltak.
17 éves korában csatlakozott az illegális kommunista mozgalomhoz. Ennek következtében volt rendőri felügyelet alatt, később pedig két év fegyházra ítélték. Kemény idők voltak ezek, elvtársaim, melyek kemény embereket követeltek. Más ember talán megijedt volna, és hagyta volna, hogy a kegyetlen megpróbáltatások megtörjék, de mi tudjuk, ezt az embert nem ilyen fából faragták.
Mikor végül szabadon engedték, ő újból belevetette magát a munkába. A háború kitörése után komoly szervezési munkájával nagymértékben hozzájárult a kommunista eszmék életben tartásához. A német megszállás alatt újból letartóztatták, de szerencsésen megszökött. Kérdem én, ha számára ez szerencse volt, akkor mit mondhatunk mi? Mekkora hálával tartozunk mi a gondviselésnek, hogy megóvta őt számunkra?
Szökése után ugyanott folytatta, ahol abbahagyta. Harcolt azért, hogy ez az ország felszabadulhasson, hogy levethesse magáról azt az láncot, mely fennállása óta rabigában tartotta.
Mondjátok meg elvtársaim, a mai politikusok mik ehhez a hőshöz képest? Mit érnek ők? És mennyi mindenre lennének képesek, ha csak annyi tehetség és egyenesség szorult volna beléjük, mint amennyi Kádár János egyetlen kisujjában volt. Hol tartanánk most, milyen életünk volna?
Jani bácsi, miért hagytál itt minket?
Gyakori szavajárása volt, hogy „Minden legyen az, ami. A krumplileves legyen krumplileves, elvtársak!” mondta.
Egyszerű ember volt, a nép embere. Közülünk jött, köztünk élt, ismerte a bajunkat és kereste örömünket. Olyan vezető volt, aki szeretett minket, az embereit, és elvárta, hogy mindenki más is tisztelje a népet, a munkásokat, tisztelje hazánk minden gyermekét és anyáját, tisztelje a kétkezi munkát és a verítéket, tisztelje mindazt, amit mi azokban az időkben felépítettünk.
Sokan támadják a Kádár-rendszert, olyan sokan, hogy az már nem is lehet igaz. És nem is az. Hiszem, hogy akik ma szájukra veszik ennek az embernek a nevét, azok nem éltek abban a világban, nem dolgoztak, nem építették a szocializmust, nem áldoztak fel semmit azért, hogy ezt az országot, ezt a világot jobb hellyé tegyék. Tudjátok elvtársak, csak sajnálni tudom ezeket az embereket, és sajnálom, nagyon sajnálom, hogy már elmúltak ezek az idők.
Talán sértő, de engedjétek meg, hogy beszéljek napjaink honatyáiról egy keveset. Olyan világot élünk, ahol a hazugság már szinte mindennapos, a lelkiismeret ritka kincs, az egyenesség pedig csak azok között van, akiket észre sem vesznek, mert nem akarnak észrevenni az úgy nevezetett vezetőink. Olyan emberek irányítják az életünket és az országot, akikre senki egy fillért nem bízna. Öltönybe vagy kosztümbe bújtatott emberszabásúak gyűjtőhelye lett a parlament, ahol egymás vállát lapogatva, nagy mosollyal az arcukon árusítják ki az országot, persze ha még maradt valami, amit kiárusíthatnak.
És elvtársaim, feltámadt valami, amit örökre el kellett volna felejtenie az egész világnak, valami, ami ember millióinak halálát és megaláztatását okozta, valami, ami sajnos szárnyra kapott, és az ajtónkon kopogtat. Amiről beszélek az a szélsőjobb oldal. Gondoljatok bele, hogy miért küzdöttek halotti hőseink, és mit érezhetne most az, aki azért halt meg, hogy ezt az iszonyatot eltöröljék erről a világról. Kádár János sok barátját és elvtársát veszítette el a háborús időkben, de mind annak reményében küzdöttek és hullottak, hogy ezt a vészt elvonják a jövő embereinek feje fölül. Szörnyű belegondolni is, hogy mind az a sok áldozat talán hiábavaló volt.
Mit gondoltok elvtársaim, mit mondana nekünk most Kádár János, ha itt volna köztünk? Mit szólna ezekhez a mai bohócokhoz, akik politikusnak mondva magukat, megtömködik a zsebüket a parlamentben, miközben a nép egyre nagyobb nyomorban tengődik. Mit tenne ez a bátor ember, ha tudná, hogy munkájának maradványait is elherdálják, szeretett népét semmibe veszik, sírját pedig…
Bátor ember volt, de mint politikus a szeretteihez, vagyis a néphez jámboran állt hozzá. Egyszer azt mondta: „Aki nincs a Magyar Népköztársaság ellen, az vele van; aki nincs az MSZMP ellen, az vele van; és aki nincs a Népfront ellen, az vele van.” – elvtársak, csakis egy mélységesen emberbarát mondhatja azt, hogy aki nincs ellenem, az velem van. Mennyire előremutató gondolkodás az ilyen életszemlélet. És milyen példamutató lehet ez számunkra ezekben a megosztott időkben, amikor testvérek és barátok marakodnak a nagypártok által elhintett téves ideológiákon.
Elvtársak, van egy jó hírem. Kádár János itt van köztünk. Hiszen sosem hagyott el minket. Nem is tehette, mivel szíve, lelke mindig velünk és értünk volt. Bár nem vagyunk sokan, de ezeken az arcokon látom, hogy Kádár János még velünk van. Ha máskor nem is, de ezeken a napokon, amikor veletek együtt megemlékezhetek róla, amikor meghallgathatom azokat a történeteket, amiket a szívetekben hordotok róla, akkor egy kicsit elhiszem, hogy van még remény.
Kádár János itt van köztünk. Visszük magunkkal mindenhová, mert egy olyan élet emlékeit köszönhetjük neki, melyért a sírunkig hálásak lehetünk neki.
Mindent köszönünk Jani bácsi.
Engedjétek meg, hogy egy olyan emberről beszéljek nektek, aki ugyan már nincs köztünk, de mindazt, amit életében tett értünk és hazánkért, azt sosem feledjük, sosem feledhetjük.
Kádár János a mi emberünk volt. A munkások embere volt, a szülők és a gyermekek embere volt, a magyar nép embere volt. Olyan életet élt, amire mind büszkék vagyunk, és ez alatt az idő alatt felépített egy országot, melyet nem egyedül, de mindenkivel épített. Ott voltatok ti mindannyian, és bár nagyon fiatal vagyok, de ott voltam én is. Ti mind tanúi voltatok annak, ahogy egy egyszerű ember mellénk állt, és harcolt értünk, velünk. Ő a mi emberünk volt.
Kádár János egy cselédlány gyermekeként született, és már ifjú korában tisztán, minden politikai befolyás nélkül láthatta, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek miként nehezedtek rá mindazokra, akiket születésénél fogva az akkori rend szolgasorba taszított. Iparostanonc iskolát végzett, és politikai pályájának kezdete előtt segédmunkás tapasztalatai alapján már tudta, hogy a kapitalizmus kizsákmányoló és élhetetlen világa ellen tennie kell.
De elvtársaim, ez a politikai pálya nem ugyanaz volt, mint amit manapság érthetünk alatta. Azokban az időkben, amikor ez az ember feltűnt hazánk történelmében, olyan vészterhes időket éltünk, mely nem hogy igényelte a hősöket, de sajnos maga alá is temette őket. Ezekben az időkben egy bátor és tiszta gondolkodású fiatal nem választhatott más utat, mint hogy harcoljon az elnyomó, zsarnok rendszer ellen. De ennek veszélyei nagyok voltak.
17 éves korában csatlakozott az illegális kommunista mozgalomhoz. Ennek következtében volt rendőri felügyelet alatt, később pedig két év fegyházra ítélték. Kemény idők voltak ezek, elvtársaim, melyek kemény embereket követeltek. Más ember talán megijedt volna, és hagyta volna, hogy a kegyetlen megpróbáltatások megtörjék, de mi tudjuk, ezt az embert nem ilyen fából faragták.
Mikor végül szabadon engedték, ő újból belevetette magát a munkába. A háború kitörése után komoly szervezési munkájával nagymértékben hozzájárult a kommunista eszmék életben tartásához. A német megszállás alatt újból letartóztatták, de szerencsésen megszökött. Kérdem én, ha számára ez szerencse volt, akkor mit mondhatunk mi? Mekkora hálával tartozunk mi a gondviselésnek, hogy megóvta őt számunkra?
Szökése után ugyanott folytatta, ahol abbahagyta. Harcolt azért, hogy ez az ország felszabadulhasson, hogy levethesse magáról azt az láncot, mely fennállása óta rabigában tartotta.
Mondjátok meg elvtársaim, a mai politikusok mik ehhez a hőshöz képest? Mit érnek ők? És mennyi mindenre lennének képesek, ha csak annyi tehetség és egyenesség szorult volna beléjük, mint amennyi Kádár János egyetlen kisujjában volt. Hol tartanánk most, milyen életünk volna?
Jani bácsi, miért hagytál itt minket?
Gyakori szavajárása volt, hogy „Minden legyen az, ami. A krumplileves legyen krumplileves, elvtársak!” mondta.
Egyszerű ember volt, a nép embere. Közülünk jött, köztünk élt, ismerte a bajunkat és kereste örömünket. Olyan vezető volt, aki szeretett minket, az embereit, és elvárta, hogy mindenki más is tisztelje a népet, a munkásokat, tisztelje hazánk minden gyermekét és anyáját, tisztelje a kétkezi munkát és a verítéket, tisztelje mindazt, amit mi azokban az időkben felépítettünk.
Sokan támadják a Kádár-rendszert, olyan sokan, hogy az már nem is lehet igaz. És nem is az. Hiszem, hogy akik ma szájukra veszik ennek az embernek a nevét, azok nem éltek abban a világban, nem dolgoztak, nem építették a szocializmust, nem áldoztak fel semmit azért, hogy ezt az országot, ezt a világot jobb hellyé tegyék. Tudjátok elvtársak, csak sajnálni tudom ezeket az embereket, és sajnálom, nagyon sajnálom, hogy már elmúltak ezek az idők.
Talán sértő, de engedjétek meg, hogy beszéljek napjaink honatyáiról egy keveset. Olyan világot élünk, ahol a hazugság már szinte mindennapos, a lelkiismeret ritka kincs, az egyenesség pedig csak azok között van, akiket észre sem vesznek, mert nem akarnak észrevenni az úgy nevezetett vezetőink. Olyan emberek irányítják az életünket és az országot, akikre senki egy fillért nem bízna. Öltönybe vagy kosztümbe bújtatott emberszabásúak gyűjtőhelye lett a parlament, ahol egymás vállát lapogatva, nagy mosollyal az arcukon árusítják ki az országot, persze ha még maradt valami, amit kiárusíthatnak.
És elvtársaim, feltámadt valami, amit örökre el kellett volna felejtenie az egész világnak, valami, ami ember millióinak halálát és megaláztatását okozta, valami, ami sajnos szárnyra kapott, és az ajtónkon kopogtat. Amiről beszélek az a szélsőjobb oldal. Gondoljatok bele, hogy miért küzdöttek halotti hőseink, és mit érezhetne most az, aki azért halt meg, hogy ezt az iszonyatot eltöröljék erről a világról. Kádár János sok barátját és elvtársát veszítette el a háborús időkben, de mind annak reményében küzdöttek és hullottak, hogy ezt a vészt elvonják a jövő embereinek feje fölül. Szörnyű belegondolni is, hogy mind az a sok áldozat talán hiábavaló volt.
Mit gondoltok elvtársaim, mit mondana nekünk most Kádár János, ha itt volna köztünk? Mit szólna ezekhez a mai bohócokhoz, akik politikusnak mondva magukat, megtömködik a zsebüket a parlamentben, miközben a nép egyre nagyobb nyomorban tengődik. Mit tenne ez a bátor ember, ha tudná, hogy munkájának maradványait is elherdálják, szeretett népét semmibe veszik, sírját pedig…
Bátor ember volt, de mint politikus a szeretteihez, vagyis a néphez jámboran állt hozzá. Egyszer azt mondta: „Aki nincs a Magyar Népköztársaság ellen, az vele van; aki nincs az MSZMP ellen, az vele van; és aki nincs a Népfront ellen, az vele van.” – elvtársak, csakis egy mélységesen emberbarát mondhatja azt, hogy aki nincs ellenem, az velem van. Mennyire előremutató gondolkodás az ilyen életszemlélet. És milyen példamutató lehet ez számunkra ezekben a megosztott időkben, amikor testvérek és barátok marakodnak a nagypártok által elhintett téves ideológiákon.
Elvtársak, van egy jó hírem. Kádár János itt van köztünk. Hiszen sosem hagyott el minket. Nem is tehette, mivel szíve, lelke mindig velünk és értünk volt. Bár nem vagyunk sokan, de ezeken az arcokon látom, hogy Kádár János még velünk van. Ha máskor nem is, de ezeken a napokon, amikor veletek együtt megemlékezhetek róla, amikor meghallgathatom azokat a történeteket, amiket a szívetekben hordotok róla, akkor egy kicsit elhiszem, hogy van még remény.
Kádár János itt van köztünk. Visszük magunkkal mindenhová, mert egy olyan élet emlékeit köszönhetjük neki, melyért a sírunkig hálásak lehetünk neki.
Mindent köszönünk Jani bácsi.
Üdvözlettel: Tatár Csaba
Magyarországi Munkáspárt 2006 országos alelnöke
Kádár János Baráti Kör Heves Megyei elnöke
MIKSZ országos ügyvivő elnöke
Reméljük, jól szórakoztak a kedves olvasók.
A másik megemlékezésre ma került sor (arról sajnos nincs hír, hogy derék hazafiak nyakon verték volna az 56-osok gyilkosait éltetőket), ott Thürmer szónokolt (és nekik köszönhető a tegnap bemutatott vérlázító plakát is). A Kádárt a XX. század legnagyobb államférfijának nevező komcsi szövege viszont túlságosan hosszú és unalmas, így csak az elejét és a végét mutatjuk:
Tisztelt Vendégeink!
Harcostársaim!
Barátaim!
Elvtársak!
Évente egyszer eljövünk ide, a Fiumei úti temetőbe. Eljövünk, mert itt nyugszanak a magyar munkásmozgalom legkiválóbbjai. Frankel Leó és Komjáth Aladár, Hámán Kató és Sík Endre. Sallai Imre és Ságvári Endre, Szabó Ervin és Rudas László, Mező Imre és Sziklai Sándor, és még nagyon sokan.
21 éve itt helyezték örök nyugalomra a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő személyiségét, Kádár Jánost is.
(...)
Elvtársak! Cselekedjünk! Erre hív valamennyiünket a párt Központi Bizottsága. Erre kérek én is minden párttagunkat. Az Ezres Klub taglétszáma október 1-ig újra érje el az 500 főt, egy éven belül az ezer főt. A Szabadság előfizetőinek számát 2010. októberéig emeljük fel a korábbi 1300 főre. Ha ezt megcselekedjük, a párt működését belátható ideig biztosítjuk.
A legjobbat kell kihoznunk magunkból. Minap egy fiatal elvtársamat kértem, hogy vállaljon el nagy feladatot. Nincs hozzá elég tapasztalatom, mondta. Nos, ez a válasz jó volt tegnap, de ma más kell! Amit nem tudunk, meg kell tanulnunk! Amihez nincs erőnk ma, majd lesz holnap! Hívok minden fiatal elvtársunkat és barátunkat: jöjjenek, csatlakozzanak a nagy vállalkozáshoz, amit úgy hívnak: Munkáspárt!
Mutassuk meg, hogy bennünket nem lehet legyőzni! Mutassuk meg, hogy a mi helyünket nem lehet elvenni.
Mutassuk meg, hogy mi vagyunk Kádár János unokái, a forradalmárok új nemzedéke!
Előre vörös ingesek! Előre proletárok!
Éljen a Munkáspárt!
Éljen a magyar munkásság!
Éljen a szocializmus!
Éljen Magyarország!
(Kuruc.info)
