Nincs arra semmilyen bizonyíték, hogy Schmitt Pál kapcsolatban állt a diktatúra állambiztonsági szolgálatával, de a rendszer logikájából adódóan nehezen lehet elképzelni, hogy legalább hallgatólagosan tudomást ne kellett volna vennie a körülötte tevékenykedő ügynökök, SZT-tisztek, társadalmi kapcsolatok "munkájáról" egyes beosztásaiban…Schmitt Pál, az ifjú vívó 1961-ben a duisburgi vébén disszidálni akar, de meggondolja magát, viszont fél évre eltiltják a sporttól. Egy adoma szerint ugyanakkor maga Kádár és Aczél elvtárs beszélgetett a tékozló fiú egyetemi felvételijéről egy vadászat közben a vívók csapatvezetőjével, aminek eredményeképpen Schmitt Pált pár nappal később a szocialista kultúrcézár titkárságról hívták, hogy ugyan mondja már meg, melyik egyetemre akar menni.
Kapcsolódó: - Megválasztotta Schmitt Pált a Fidesz
Az ilyen dobbantóval abszolvált Közgáz után az Astoria szállodába kerül, ahol az étterem üzletvezető-helyetteseként kezdi, majd immár vezérigazgató-helyettesként lép tovább 1980-ban a Fórum szálló élére. Ez azonban csak rövid kitérőnek bizonyul, mert egy év múlva már a Népstadion és Intézményei vezetőjeként látjuk viszont. Alig negyven évesen ez komoly karrier a szocializmusban is, főleg, hogy Schmitt „társadalmi vonalon” került a Kádár-rendszer elitjének szűk csoportjába. A Népstadionnál három évig marad, majd egyszerre lesz az Országos Testnevelési és Sporthivatal elnökhelyettese, a Magyar Olimpiai Bizottság főtitkára, és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja.
Szoros állambiztonsági felügyelet
Világversenyekre utazó olimpikonok, külföldiek (nyugatiak!) által gyakran látogatott szállodák, a magyar sport külföldi szereplését meghatározó szervezetek – ezek mind olyan területek voltak, melyeket a Kádár-rendszer állambiztonsága igyekezett szemmel tartani. Mint ahogy az Tischler János az Amikor a hatos karton mesélni kezd című tanulmányából kiderül, 1948 és 1988 között minden olimpiára kiutazó küldöttségbe beépült valahogyan a kommunista állambiztonság: többféle formában is.
A delegációk tagjai közül igyekeztek sportolókat, sportvezetőket ügynöknek beszervezni, de a BM maga is küldött ki SZT (szigorúan titkos állományú) tiszteket, akik valamilyen fedőfoglalkozással váltak a küldöttség tagjává. Ez különösen a 60-as évek végéig volt jellemző, a 70-es évek közepétől azért itt is lazult a rendszer szigora, változtak a módszerek. Ekkor egyre kevesebb embert szerveztek be formálisan, és egyre nagyobb szerepe lett az úgynevezett társadalmi kapcsolatoknak, vagyis azoknak, akik egyszerűen csak hajlandóak voltak elbeszélgetni egy BM-es munkatárssal arról, hogy ők mit láttak, hallottak társaiktól. Kádárék az 1976-os montreali olimpia után már nem is tartották annyira fontosnak a sport rendszer-legitimáló szerepét, mint korábban.
A beszervezettek arányáról szintén Tischler János tanulmányából kaphatunk képet: a tokiói olimpián negyvenkét operatív kapcsolat segítette a magyar küldöttség ellenőrzését, köztük hárman a vívóknál. Nem feltétlenül sportolók, lehettek szakvezetők, egyéb segítők is. Az 1962-es chilei foci vébére kiutazó 30 fős delegációt hatan felügyelték. 1948-88 között összesen 27 sportolót szerveztek be, köztük többek között öt vívót, négy vízilabdást, három-három focistát, illetve súlyemelőt.
Az SZT-tisztekhez is lojális volt
Arra semmilyen bizonyíték nincs, hogy Schmitt Pált bármilyen módon beszervezték volna, ugyanakkor szállodavezetőként, és OTSH elnökhelyettesként olyan helyeken dolgozott, ahol az akkori belügy állandó jelleggel működtetett úgynevezett SZT-rezindentúrákat, vagyis az említett szervezeteknél folyamatosan jelen voltak SZT-tisztek, és társadalmi kapcsolatok. Ez két formában történhetett meg: vagy egy ügynököt "delegáltak" az érintett szervezetbe, általában valami „kamu” vezetői posztra (róluk gyakran sejtette a környezetük, hogy miért is vannak ott), vagy beszerveztek valakit a kollektívából.
Az Astoria és a Fórum szálló is kiemelt célpont volt az állambiztonság számára, mivel mindkettőben sok nyugati vendég megfordult. Egy történész elmondása szerint az Astoriáról még korabeli újságírók is tudták, hogy mely szobák vannak bepoloskázva. Ha egy „érdekesebb” vendég érkezett, jó eséllyel tették ilyenbe, de az is rendszeresen előfordult, hogy az állambiztonság emberei titokban átkutatták valakinek a szobáját. Ezekről az akciókról a mindenkori szállodavezetésnek tudnia kellett, és legalább hallgatólagos beleegyezését adni.
Aki nem működött együtt, az úgy járhatott, mint Onódy Lajos: ő 1964-ig az egyik legnagyobb szálloda és étteremlánc vezetője volt, de összekülönbözött az állambiztonsággal: nem ideológiai alapon, egyszerűen csak azért, mert saját domíniumaként kezelte a vállalatot, és nem akarta, hogy egy nyakába ültetett BM-es belelásson. Onódy ellen korrupciós vádak miatt eljárás indult, tönkretették.
Az OTSH-nál hasonló volt a helyzet. Mivel a hivatal intézte a sportolók külföldi utazását, ami keveseknek járó privilégium volt a Kádár-rendszer nagy részében, az állambiztonság is rajta tartotta a szemét a szervezeten. Ha a hivatal egy-egy munkatársát felkereste valaki a BM-ből, egy kis „elbeszélgetésre”, nemigen lehetett megtagadni a kérést. Az itt is igaz, hogy a 70-es, 80-as évektől kezdve egyre kisebb számban találni formálisan is beszervezett ügynököket, ugyanakkor egyre nagyobb szerephez jutnak az informális keretek között az állambiztonsággal együttműködni hajlandó személyek.
Utóbbi tendencia a történeti kutatást is megnehezíti, mert ezekről az emberekről jóval kevesebb dokumentum maradt fenn, ami alapján beazonosíthatóak lennének. Ráadásul minél közelebb jutunk a rendszerváltás időpontjához, annál nagyobb az eltűnt, valószínűleg megsemmisített, vagy máig titkos akták száma. Így az egykori állambiztonsági szervekkel együttműködők felkutatása is sok esetben lehetetlen.
(Hírszerző nyomán)
