Egy titokzatos fegyver, egy küzdelmi rendszer, egy harcművészet érkezett hajdanán keletről a magyarokkal a Kárpát-medencébe. A szablya alakult, változott ugyan az évszázadok folyamán, mégis képes volt megfelelni változó ellenfeleink és fegyvereik kihívásainak. Az 1600-as évekre a magyarok lettek a legkeresettebb szablyaforgatók.


Nyugat-Európába, Amerikába, még a keleti birodalmak seregeibe is hívták a magyarokat. A szablya kezükben dicsőséget dicsőségre halmozott. Közben megismerhette az egész világ. De a tűzfegyverek szép lassan kiszorították a nemes vonalú szablyát csakúgy, mint a többi szúró-vágó eszközt. Használata mondhatni értelmetlenné vált. Egy 92 esztendős Horthy-huszártól néhány hónapja hallottuk, hogy ők már nem használtak szablyát, díszként is csak a tiszteknek járt. Azok önszorgalomból vagy megtanulták a technikai fogásokat, vagy nem. Ezzel az állítással a kormányzó emlékiratai is összecsengenek. Ráadásul az 1900-as évekre fordulva már javában hódított az új divat, a párbajtőr. A kegyelemdöfést mégis a kommunista hatalomátvétel adta meg. A szablyavívás sorsa, a többi „úri huncutsággal” együtt, megpecsételődött. Néhány évtized elég volt, hogy majdnem feledésbe merüljön egy több ezer éves tudomány.

Majdnem… Húsz évvel ezelőtt boldogan idéztük fel ősi viseletünket, szokásainkat, velük együtt fegyvereinket. Végre lehetett! Persze az első vágások bizonytalanul csattantak el. Egy kis virtuskodás mindig jó hangulatot teremtett. Gombamód szaporodtak a hagyományőrző csapatok és rendezvények. Mi is kipróbáltunk nem egy csapatot, boldogan lengettük magunk fabrikálta szablyáinkat.

Majd egyikünk megtalálta a padláson dédapa előkerült hagyatékát, egy valódi huszárkardot. Kézbe vettük. Milyen kecses volt, mégis milyen halálos! Másképp hasította a levegőt, másként esett a fogása, szinte maguktól pörögtek a vágások.

Szöget ütött a fejünkben: tudni kéne, hogy használták ezt igazából! Talán meg kéne hallgatni néhány öreget, hogy „bezzeg az ő idejében” mint volt, hogy volt! Talán fel kéne túrni a könyvtárak legporosabb polcait valami leírás után! Talán meg kéne kérdezni a keleti harcművészetek mestereit, ők mit tudnak a szablyáról!

Lázasan vetettük bele magunkat a kutatásba és az edzésekbe. Rájöttünk, ha meg akarjuk fejteni a szablyát, úgy kell edzenünk, mint bármelyik másik harcművésznek. Erő, állóképesség, koordináció, hajlékonyság, gyorsaság, egyik sem lehet elhanyagolható. A megtalált vívókódexek technikái megkövetelték, hogy legyőzzük önmagunk korlátait.

Egyszer csak rádöbbentünk, hogy az eltelt évek alatt, miközben csúszva-mászva, kacagva fejlesztettük ügyességünket, észrevétlenül ráléptünk a harcos útjára, a do-ra. Volt, amikor vezette mester a lépéseinket, de gyakran egyedül tapogatóztunk előre. Néha olyan nehéz volt, hogy úgy éreztük, feladjuk. De mindig jött egy újabb tiszta pillanat vagy dicséret egy másik harcművészet mesterétől, mely továbbsegített bennünket. A szablya szép lassan elkezdte feltárni titkait. Hogy még többet megértsünk, többen tanultunk valamilyen pusztakezes harcművészetet is. Tapasztalatainkat igyekeztünk átültetni a szablyavívásra.


Eltelt 10 év. Rendszerezni tudtuk az alapvágásokat és -védéseket, a cselvágásokat, a csak fegyverrel, valamint fegyverrel és puszta kézzel végrehajtható technikákat. Megtanultuk használni jobb és bal kezünket külön-külön, de egyszerre is. Módszereket dolgoztunk ki kondíciónk minden összetevőjének fejlesztésére. Sőt, gyakoroljuk a párban, csapatban való küzdelmet is. Agyafúrt feladatokat találunk ki, és boldogan fogadjuk a kihívásokat. A haladóknak meg kell állniuk helyüket csapatvezetőként is. Edzőink közül már van, aki megkezdte a hivatalosan elismert szakedzői diploma megszerzését.
Megtanultunk életszerűen, mégis biztonsággal szabadon küzdeni. Egy-két év fafegyverrel való gyakorlás után eredeti fémszablyát veszünk a kezünkbe.


Rájöttünk, hogy a szablyavívás életkortól, előképzettségtől függetlenül elsajátítható. Legszebb benne talán az, hogy, mivel rendkívül elmés fegyver, bárkinek esélyt ad. Nem feltétlenül a legizmosabb, a legnagyobb harcos fog győzni, hanem az, aki leginkább ismeri és használni tudja saját képességeit. Minden szablya egyedi. Vannak könnyebbek, súlyosabbak, keskenyebb, szélesebb pengéjűek. Mindenki megtalálhatja az ízlése szerint valót.


Természetesen közel sem vagyunk még a végén. Legrégebbi tagjaink magukra vannak utalva, pontosabban egymásra vagyunk utalva a fejlődésben. Márpedig folyamatosan kutatjuk, mit nem tudunk még. Be kell látnuk azt is, hogy sosem fogjuk pontosan ismerni azt a tudást, mellyel őseink valóban az életüket védték meg. De közelíthetünk ahhoz!

Elérkezettnek látjuk az időt, hogy a széleskörű nyilvánosságot is bevonjuk edzéseinkbe. Edzéstervünk jó pár évre készen áll.

Budapestiek vagyunk, de ez év január óta Nagykőrösön is működik vívóiskola. Tárgyalás folyik egy kecskeméti iskola nyitásáról is. A kezdők fejlődése elégedettségre ad okot. De nagyon kevesen vagyunk, két városban nem éri el a taglétszám a 20 főt. Szükségünk van új, lelkes, elszánt tagokra, akik valóban jelen vannak az edzéseken!

Nem nézzük, ki miért jön! Csak jöjjön, és legyen kitartó! Mert a szablya nem csak fizikai erőbefektetést, de sok szellemi munkát is igényel. Nyílt szívvel fogadunk mindenkit. Edzéseinken nem feledkezünk meg a játékosságról és csapattársaink tiszteletben tartásáról. Fárasztó lesz ugyan, de aki rászánja magát, kivételes tudást mondhat majd a magáénak!

Mert szablyavívásban mi voltunk a bajnokok. És azok is maradunk. De még nem vagyunk elegen.

Belevágsz?

www.szablyaiskolaja.hu