Fent, a bolíviai Andok völgyében, több ezer méter magasban, húzódik Cochabamba városka. Eredetileg - a kecsua indiánok nyelvén - Kocha Pampának hívják, de a világ már csak így, Cochabambaként ismerte meg. S ismeri meg egyre jobban.
Cochabamba lakossága ivóvizet követel magának
A városka ugyanis elszánt küzdelmet folytatott - az ivóvizéért. Harca manapság sokak számára immár jelkép. A megmaradás szimbóluma.
A cochabambai vízműveket éppen egy évtizeddel ezelőtt privatizálták, persze, az ott élők akarata ellenére, s a helybéliek a napokban óriási fesztivállal emlékeztek a „vízháború" tíz évvel ezelőtti kirobbanására, és a mások számára is tanulságul szolgáló győzelmükre.
A Feria del Agua (a Víz Ünnepe) több napos rendezvénysorozatán azonban az idén nemcsak bolíviaiak vettek részt, hanem jöttek vendégek Hondurastól Itáliáig és Uruguaytól Spanyolországig, azért is, hogy megosszák egymással tapasztalataikat az önszerveződés formáiról, módjairól, eszközeiről, az életet adó vízért folytatandó küzdelem fontosságáról. S az idei fesztiválon ott voltak az ecuadoriak is, akik okvetlenül és elengedhetetlenül szükségesnek tartották jelenlétüket, hiszen ők most ugyanazt a küzdelmet folytatják vízkészletükért, annak visszaszerzéséért, mint pár évvel ezelőtt a bolíviaiak.
1995-ben a Világbank akkori alelnöke előre megjósolta: "A XX. század sok háborúja az olaj miatt robbant ki, ám a XXI. század háborúit a vízért vívják majd". S a Világbanknak ezt igazán tudnia kell. Hiszen 1997-ben éppen Bolívia hatszázmillió dolláros hitelkeretét csakis azzal a feltétellel volt hajlandó megújítani, ha a kis dél-amerikai állam privatizálja a vízszolgáltatását. S a bolíviai kormány, amelyet akkoriban Hugo Banzer irányított, dobra is verte - egészen pontosan: árverésre bocsátotta - a városi vízszolgáltatást.
1999. szeptember 3-án, zárt ajtók mögött tartott megbeszélésen, a kormányzat érdekes kontraktust írt alá az Aguas de Tunari nevű céggel, amely nem más volt, mint a San Francisco-i székhelyű Bechtel egyik leányvállalata. Az Aguas de Tunari volt az egyetlen jelentkező az „árverésen", s el is nyerte a jogot arra, hogy rendelkezhessék Cochabamba valamennyi lakójának ivóvíz-ellátásával.
Ezt követően a La Paz-i kormány áterőltetett egy olyan törvényt, amelynek értelmében az Aguas de Tunari kizárólagos joga lett nemcsak Cochabamba ivóvíz-ellátásának biztosítása, hanem a környező mezőgazdasági vidékek nem ivóvize feletti rendelkezés is. Csakhogy az öntözéshez használt vizet (éppen mivel nem ivóvíz) korábban soha nem a városi vízszolgáltató felügyelte, semmi köze nem is volt hozzá, így az Aguas de Tunarinak sem lett volna joga e vizek ellenőrzéséhez. A gazdák korábban szabadon hozzáférhettek ehhez a vízhez, a privatizálás hát teljes joggal felháborította őket.
Ráadásul, amikor a Bechtel átvette a vízszolgáltatásokat, alaposan megnövelte a vízárakat: 35-50 százalékkal emelték a vízdíjakat. Tudnivaló, hogy Bolívia a dél-amerikai kontinens egyik - ha nem „a" - legszegényebb nemzete, ahol a családok átlagjövedelme havi száz dollárnál nem több. S e jövedelemnek legalább az egyötödét a vízdíjra kellett fordítaniuk. A privatizáció hatása azonnali és drasztikus volt.
Az érintettek azonban nem hagyták magukat: szerveződni kezdtek, megalakították például a Víz és az Élet Védelmének Koalíciója nevű szervezetet, amelyben - a hamarosan világszerte ismertté vált Oscar Olivera vezetésével - parasztgazdák, környezetvédők és gyári munkások vállvetve küzdöttek a vizükért.
A vízdíjemelések után nem sokkal ki is robbantak a protestálások és a nemegyszer mindent megbénító útelzárások és sztrájkok. A megnyomorítottak azonban hiába gyűjtöttek több tízezer aláírást az Aguas de Tunarival kötött szerződés felmondása érdekében, a rezsim eleinte hallani sem akart erről.
Hugo Banzer kihirdette még az ostromállapotot is, és felfüggesztette az alkotmányos jogokat. Kijárási tilalmakat rendeltek el, beszüntették a sajtó szabadságát, s például betiltottak minden olyan összejövetelt, amelyen négynél több ember jelent meg. Banzer mindebben „kiváló" partnerre talált Walter Cespedes kormányzóban és Manfred Reyes Villában, Cochabamba polgármesterében. (Mindhárom politikus egyébként az amerikai Ft. Benningben, a School of the Americasban folytatott tanulmányokat.)
Riport a bolíviai vízháborúról (angol nyelvű):
Ám a felháborodott polgárok nem adták fel. Végül a kormányzat tisztségviselői felmondták a szerződést a Bechtel leányvállalatával, amely szintén nem nyugodott bele a döntésbe, és nemzetközi döntőbíróság elé vitte az ügyet. Végül bíróságon kívül megegyezett a bolíviai kormánnyal, ráadásul úgy, hogy nem kért pénzügyi kompenzációt sem.
A vízdíjak ismét a régiek lettek. A cochabambaiak küzdelme azonban tanulságul szolgált (és szolgál) más államok számára is, ahol megpróbálkoztak a vízszolgáltatás privatizálásával. Indiában például a francia Suez (az a vállalat, amely a pécsi vízműveket is birtokolta) a Gangesz vizének privatizálásával próbálkozott - sikertelenül. Hasonlóképpen a bolíviaiak példájából merítettek Argentínában is, ahol szintén eredménytelenek maradtak a vízprivatizációs kísérletek.
Szakemberek azonban most, kivált a cochabambai „évforduló" napjaiban, egyre erőteljesebben arra figyelmeztetnek: a részben a klímaváltozás miatt is bekövetkező környezeti változások (például a sivatagosodás, vagy éppenséggel a vízkészletek apadása) minden kétséget kizáróan ismét felpörgethetik a neoliberális privatizálási törekvéseket.
(Heti Válasz)
