2008-ban Oroszország új európai biztonsági együttműködés kidolgozását javasolta, amit azóta is szorgalmaz, de eddig érdemben sem az unió, sem pedig az Egyesült Államok nem válaszolt rá – érthető módon, hisz az nem feltétlenül egyezett érdekeikkel. A magyar származású George Friedman, az amerikai Stratfor hírszerzési elemzőközpont alapító-igazgatója szerint az utóbbi időben olyan új jelzések érkeznek Berlinből, melyek e helyzet megváltozására engednek következtetni.
Friedman megállapítja: három fontos tényezőt kell megvizsgálni ahhoz, hogy valós következtetésekhez jussunk. Az első, hogy a 2008 óta létező orosz javaslattól eddig miért zárkóztak el az érintettek. A másik, fontos körülmény, hogy a német magatartásban bekövetkezet változás egy olyan időszakban történik, amikor a teljes német külpolitika átalakulóban van. A harmadik megvizsgálandó szempont, hogyan viszonyul az új helyzethez Németország legfontosabb szövetségese, Franciaország, illetve olyan uniós tagállamok – például Lengyelország –, melyeknek történelmét közelről érintette a német-orosz kapcsolatokban bekövetkezett mindenkori változás.
1. A biztonsági stratégia újragondolásának okai
A gazdasági krízis arra készteti Németországot, hogy a múltban szerzett tapasztalatok alapján új utakat keressen. A második világháborút követően két fontos szempont határozta meg Berlin magatartását: az egyik sarkalatos pontját a német politikának a Franciaországgal kialakított szövetség jelentette. Németek és franciák között 1870 óta három háború tört ki, ezek közül kettő globális kataklizmát okozott. Berlin – levonva mindennek a tanulságait –, olyan partneri viszonyt alakított ki Párizzsal, hogy többé soha ilyen következményei ne lehessenek politikai lépéseinek.
A másik sarkalatos pont, mely a világháború utáni német törekvéseket jellemezte: a gazdasági prosperitás. Az első világháborúból alig kilábaló Németországot különös kegyetlenséggel és következményekkel sújtotta az 1929-1933-as világválság, melyek végzetszerűen a náci militarizmus diadalához vezettek. A német politikusokban az a meggyőződés alakult ki, ha el tudják kerülni a gazdasági megtorpanásokat, a lakosság elnyomorodását, akkor megőrizhetik a társadalom egyensúlyát is. A németek nem véletlenül váltak az Európai Unió egyik legelkötelezettebb építőivé, hisz mindkét stratégiai céljukat, a francia-szövetséget, illetve a gazdasági prosperitást az eddig igen jól működő uniós intézményi rendszer nem csak lehetővé tette, de messzemenően szolgálta is.
2008 előtt ezek az elvárások igencsak beigazolódtak: az egész uniós zónát töretlen prosperitás jellemezte, hallatlan segítséget nyújtva ezzel a németeknek, hogy az 1945 után szétszakított országukat nagyobb gondok nélkül egyesítsék. Így méltán vált szemükben szinonimává az EU és a töretlen fejlődés, illetve a társadalmi stabilitás.
2008 után azonban másfajta tapasztalatokkal kényszerültek szembenézni. Egymást követve inogtak meg az unión belüli államok nemzetgazdaságai, komoly kihívás elé állítva az egész eurózónát, és magát a közös valutát is. Görögország, valamint a többi mediterrán állam megingása pedig olyan helyzethez vezetet, melyben a németeknek úgyszólván egyedül kellett vállalniuk az egyensúly helyreállításának felelősségét és részben költségeit is – ráadásul olyan államok helyett, melyek nemtörődömsége idézte elő a bajt.
Mindezt nem csak az egyszerű német adófizető találta elfogadhatatlan, de a politikai osztály egésze is, mely az immáron megszokott gazdasági prosperitást látta végveszélyben, s ezzel együtt a hagyományos biztonsági garanciák megingását is.
2. Az orosz kapcsolat
Ha a német gazdaságról beszélünk, ezt nem tehetjük anélkül, hogy ne említenénk az orosz relációt. A német energiaszükséglet 40 százalékát orosz források fedezik. Ráadásul az orosz modernizáció elképzelhetetlen a német technológia nélkül, illetve azok nélkül a vállalatok nélkül, melyek évtizedek óta hangsúlyosan jelen vannak az orosz gazdaságban. Moszkva egyik fő importforrása Németország, ennek megfelelően a német export egyik legnagyobb felvevő piaca Oroszország.
Mindez felvet egy másik szempontot is. A német lakosság egyre kevésbé tolerálja a bevándorlók okozta társadalmi feszültségeket, márpedig a fejlődés nélkülözhetetlenné teszi friss, fiatal, szakképzett generációk bevonását a nemzetgazdaságba. Ám azok a vegyes vállalkozások, bérmunkák stb., melyeket a német vállalatok orosz partnerekkel váltanak ki, megoldást kínálnak arra, hogy a német gazdasági törekvések anélkül valósuljanak meg, hogy Németország újabb bevándorlókat engedne be az országba.
George Friedman szerint ezért ésszerű elvárás Németország részéről az unió olyan strukturális átalakítása, mely kivédheti, hogy más országok belpolitikai eredetű problémái károkat okozzanak a német gazdaságnak. Ugyanakkor az is ésszerű lépésnek látszik, hogy kinyújtsák kezüket a kézenfekvő, Oroszország kínálta megoldások felé. Ám ez utóbbi fejleményt nem feltétlenül néznék mások jó szemmel.
1871 és 1941 között az európai történelmi fejleményeket három hatalmi tényező egymáshoz való viszonya alakította: Franciaország, Németország és Oroszország. A különböző szövetségek felbomlásait és újak alakulását mindig háborúk követték. 1871-ben, amikor Poroszország legyőzte Franciaországot, Berlin épp Moszkvával állt szövetségben, 1914-ben viszont már a francia-orosz szövetség lépett hadban a németekkel, hogy aztán 1940-ben Hitler úgy támadja meg Franciaországot, hogy eközben Németország ismét Moszkva szövetségese volt. Különböző variációk, ám mindig ugyanaz a végkimenet: háború.
Az utolsó dolog, amit ma Berlin akarhat, egy ilyen forgatókönyv megvalósulása. Épp ezért szeretné Oroszországot integrálni az európai biztonsági struktúrákba. Ám Párizs tisztában van vele: három-párti szövetség (francia, német, orosz) sohasem működött megfelelően a kontinensen, ha belemegy ebbe a játékba, a végén magára marad, azaz pozíciói gyengülni fognak. A német kormány talán épp ezért hangsúlyozza e kapcsolatrendszer globálisan európai biztonsági jellegét és inkább hallgat a gazdasági összetevőkről.
Még bonyolultabb a helyzet, ha azt Varsó szempontjából vizsgáljuk, állapítja meg Friedman, elvégre a Németország és Oroszország közé szorított lengyelek eddig mindig rajtavesztettek, ha a két nagy kolosszus megegyezett. Németországnak tehát megvan minden oka attól félni, hogy eddigi szövetségesei nem könnyen egyeznek majd bele terveibe.
3. A NATO
Bár Oroszország, amikor felvetette közös európai biztonsági kezdeményezését, igyekezett azonnal hangsúlyozni: az semmilyen vonatkozásban sem veszélyeztetné a NATO-t. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű, s ezt leginkább a jelenlegi német-orosz közeledés körüli bonyodalmak mutatják. Elvégre, ha egy jövendő kölcsönös biztonsági megállapodás értelmében Németország kénytelen lesz biztonsági kérdésekben Moszkvával konzultálni, akkor – konfliktusos helyzetben – hogyan tud majd eleget tenni a NATO-val szemben kötelezettségeinek? Hogyan viszonyul majd olyan konfliktusokhoz, melyek az Egyesült Államok, illetve Oroszország között felmerülhetnek – ilyen volt a 2008 nyárvégén kirobban grúz konfliktus is.
E kérdésekre és kétségekre nem adnak választ az olyan német felvetések, hogy nem Németország, hanem az EU fog Oroszországgal tárgyalni, nem bilaterális megoldásra törekednek, mintegy „nemzetállami” szinten, hanem uniós szintű megállapodásokra, mert Németország nem bír valamennyi állam jóváhagyásával, bár az igaz, a német diplomácia állandó mozgásban van, hogy meggyőzze szövetségeseit.
Ám a francia és lengyel álláspont aligha talál majd nyitott fülekre a franciáknál és lengyeleknél.
(Stratfor, Glóbusz)
