Az állandó mezszámokat az 1954-es világbajnokságon vezették be, vagyis azóta fordulhat elő, hogy egy csapat nem az egytől 11-ig terjedő számokat viselő játékosokkal fut ki a pályára. Persze a mezszámozás azért valamennyire hű maradt a hagyományokhoz, még ha akadtak is kivételek, illetve vannak olyan számok, amelyek kitüntetett figyelemben részesülnek.
Az, hogy a futballisták szerelésére számokat írjanak, meglehetősen régi találmány: első alkalommal 1928. augusztus 25-én, egy Arsenal-Sheffield Wednesday angol bajnokin fordult elő. Innentől kezdve általánosan elterjedt, hogy a pályára lépő játékosok 1-től 11-ig számot viseltek, mégpedig a gyepen elfoglalt pozíciójuknak megfelelően: az egyes volt a kapus, a 11-es pedig a balszélső.
Amikor a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség 1954-ben a világbajnokságon is kötelezővé tette a mezek számozását, akkor a válogatottak általában azt a gyakorlatot követték, hogy az ideális kezdő tizenegyben szereplők kapták az első tizenegy számot. Ebből a szempontból érdekes, hogy az Aranycsapatból Svájcban Budai II László 16-os számmal futballozott, míg Tóth Józsefé volt a hetes mez.
Peléből véletlenül lett tízes
Puskás Ferenc tízesben játszott, de a manapság szinte mitikusként kezelt szám (amelyet általában a csapat legjobbnak tartott futballistája kap) akkor még nem számított ilyen kiemeltnek. Az NSZK együttesében például a hátvéd Werner Liebrich kapta a tízes számot - ő volt az, aki a csoportmérkőzések során lerúgta Puskást. Négy évvel később viszont a braziloknál Pelé hátán virított a tízes, tulajdonképpen innen számíthatjuk a legendát.
Ehhez képest a véletlenen múlt, hogy éppen a Fekete Gyöngyszem szerepelt tízesben: a brazilok ugyanis a nevezés során elfelejtkeztek számokat írni a focisták mellé, így azt a FIFA egyik hivatalnoka, az uruguayi Lorenzo Villizzio tette meg - teljesen véletlenszerűen. Így lett a kapus Gilmaré a hármas számú mez, a jobbszélső Garrincha lett a 11-es, a balszélső Mário Zagallo pedig a hetes (a hagyomány éppen fordítva diktálta volna), a jószerével ismeretlen, és a torna elején csak kispadosnak számító Pelé pedig tízesben játszhatott. A következő három vébén már nem volt kérdés, hogy ki viseli ezt a számot.
A legtöbb válogatott azért követte a szokásjogot, és posztok szerint osztotta ki a számokat, legalább egytől 11-ig, majd kezdte elölről - így rendszerint a cserekapusé lett a 12-es szám, az esetleges harmadik számú kapust pedig a lista végére tették 22-es szereléssel. Persze akadtak, akik eltértek a normáktól: az argentinok például 1974-ben, 1978-ban és 1982-ben sem a megszokott módon számozták be a focistáikat, hanem az ábécésorrendnek megfelelően, így az 1978-as világbajnok csapatban egyessel a középpályás Osvaldo Ardiles szerepelt, Ubaldo Fillol pedig a hetes mezszámmal állt a hálók előtt.
Maradona itt is problémát okozott
Igaz, az 1982-es tornán az argentinok sem ragaszkodtak teljesen az ábécésorhoz, hiszen Diego Maradona kedvéért kivételt tettek: ő kapta a tízest. Maradonával egyébként később is akadtak problémák: a 2002-es torna előtt az argentin szövetség szerette volna az egykori klasszis tiszteletére visszavonultatni a tízes mezt, és a nevezéskor olyan listát adtak le, amelyben senki sem kapta meg ezt a számot, viszont volt egy 24-es is. A nemzetközi szövetség elnöke, Sepp Blatter azonban nem engedélyezte ezt, saját hatáskörében a cserekapus Roberto Bonanónak adta a tízes mezt - mire az argentinok gyorsan visszakoztak, és Ariel Ortegára osztották.
Az argentinokhoz hasonló szisztémát alkalmazott 1982-ben az angol válogatott is: náluk is az ábécésorrend volt a mérvadó, két kivétellel. Az egyes mez maradt az első számú kapusnál, Ray Clemence-nél, míg a csapatkapitány Kevin Keegan a Liverpoolban is használt hetesben szerepelt Spanyolországban. Az olaszok pedig 1974 és 1998 között úgy számozták be a játékosaikat, hogy az egyes, a 12-es és a 22-es volt a három kapus, a többi számot pedig posztonként, azon belül pedig ábécésorrendben osztották ki. Vagyis a 2-es számú mezt kapta az a hátvéd, amelyik a legelöl állt a névsorban, őt követte a többi védő, és amikor ők elfogytak, akkor jöttek a középpályások. Ennek köszönhetően a világbajnokságokon az olasz támadók rendre magas számú mezben játszottak. A rendszer az 1994-es tornán ingott meg, amikor Roberto Baggio kedvéért kivételt tettek, és neki adták a tízes szerelést, négy évvel később Alessandro del Piero járt ugyanígy, 2002-ben már az olaszok sem variáltak.
Kilencessel a legkönnyebb gólkirálynak lenni
Hogy a tízes mezszámnak különleges jelentősége van, és valóban a legjobbak viselik, azt jól mutatja, hogy 1954 óta közülük öten kapták meg a világbajnokság legjobb játékosának járó díjat: Puskás Ferenc (1954), Pelé (1970), Mário Kempes (1978), Maradona (1986), Zinédine Zidane (2006). Kilences számú kétszer bizonyult a legjobbnak (Bobby Charlton 1966, Ronaldo 1998), és csak háromszor történt meg, hogy 11-nél magasabb mezszámút választottak a torna játékosának (1974-ben Johan Cruyff 14-es, 1982-ben Paolo Rossi 20-as, 1990-ben pedig Salvatore Schillaci 19-es mezben villogott). Nézzük a legnagyobb sztárok közül most ki futballozik tízesben: Wayne Rooney, Lionel Messi, Kaká, Wesley Sneijder, Lukas Podolski és Francesc Fabregas.
A gólkirályok már sokkal jobban megoszlanak a mezszámok között, de a hagyományosan a középcsatárnak adott kilences azért viszi a prímet. Az 1962-es torna gólkirályai közül ebben játszott Albert Flórián és a szovjet Valentyin Ivanov is, a legutóbbi öt gólkirály közül pedig hárman is ezt a mezt viselték. 1994-ben Oleg Szalenko, 1998-ban Davor Suker, 2002-ben pedig Ronaldo szerezte a legtöbb gólt. Ez a statisztika jó hír lehet Gonzalo Higuaín, Luís Fabiano, Robin van Persie, Samuel Eto'o vagy éppen Fernando Torres számára - ők mind a kilences mezt viselik a mostani tornán. A trófea legnagyobb esélyesének tartott David Villa viszont a hetes számot kapta, márpedig ezzel a hátán utoljára a brazil Garrincha tudott gólkirályi címet nyerni, még 1962-ben - akkor is holtversenyben.
