Amennyiben a „legfőbb közjogi méltóság” a mindenkori kormánytöbbség akaratából válik államfővé, elkerülhetetlenül a hatalmon lévő politikai erők bábfigurájának szerepébe kényszerül. Sólyom László volt az egyedüli köztársasági elnök, aki nem a kormányzó pártok jelöltjeként foglalhatta el az elnöki széket. Ennek megfelelően meglehetős távolságot tartott az MSZP-SZDSZ koalíciótól, majd a „szocialista” kisebbségi kabinettől. Én ugyan nem értékelem túl sokra Sólyom László politikus tevékenységét – emberként sem tartom nagyra –, mindamellett kétségtelen: ő volt a rendszerváltás, sőt az 1946 óta óta hivatalban lévő államfők közül a leginkább önálló és független politikus (a pártoktól legalábbis). Már amennyire persze egy magyar köztársasági elnök vagy bármely politikus egyáltalán önálló és független lehet ebben a gyarmati sorba kényszerített országban.

Sólyom László két közvetlen elődje – Göncz Árpád illetve Mádl Ferenc – azonban engedelmesen végrehajtotta az őket az államelnöki székbe juttató pártok akaratát is. Kettős függésben ténykedtek tehát: hiszen egyfelől a magyar államfőnek a nyugati világot irányító cionista oligarchia feltétlen kiszolgálójának is kell lennie, ezen kívül pedig Göncz és Mádl az őket hatalomba segítő politikai erők parancsainak engedelmes végrehajtói is voltak. Most pedig minden jel szerint Schmitt Pál is elvállalja ezt a szánalmas szerepet. Elkeserítő és megalázó helyzet, nem beszélve arról, hogy a mindenkori köztársasági elnök az alkotmány előírásai szerint eleve meglehetősen szűk hatáskörrel rendelkezik. Magyarán: bárki is kerül az államfői székbe, nevetséges, abszurd, sőt, kínos helyzetbe találja magát, mert látszólag, törvény szerint ugyan ő a „legfőbb közjogi méltóság”, vagyis az ország első embere, ugyanakkor a valóságban egy szerencsétlen bábfigura, aki engedelmeskedni kénytelen a „nemzetközi elvárásoknak” éppen úgy, mint a mögötte álló hazai politikai erők utasításainak. Innentől fogva soha, egyetlen megnyilvánulása nem lehet teljesen őszinte, és meg vagyok győződve arról, hogy effajta méltatlan színjátékot egy igazán becsületes, erkölcsös, jellemes ember sohasem lenne képes végigjátszani. Még akkor sem, ha egyébként nyilván ragyogó érzés a hatalom fényében sütkérezni.

Magyarországon Horthy Miklós volt az utolsó, hosszú ideig hivatalban lévő államfő, aki valóban megérdemelte ezt az elnevezést. Jellemes, becsületes, magyar érzelmű ember volt, aki ugyan a mindennapi politikai életben nem vett részt, mégis komoly szerepet játszott az ország sorsának alakulásában. Horthy követett el hibákat, de soha, egy pillanatra sem vált nevetségessé és egyszerű parancsvégrehajtóvá. (Szálasi igen csak rövid ideig viselte az államfői tisztséget egy vérzivataros korszakban, és karakteres, nemzete sorsát szívén viselő ember volt, aki természetesen szintén nem említhető egy lapon az utána következő jellemtelen csúszómászókkal.) A köztársaság 1946. február 1-jei kikiáltása óta pedig csupa gerinctelen, gyáva, megalkuvó senkiházi ült az államfői székbe, akik mindnyájan kiszolgálták a felettünk uralkodó nagyhatalmat, illetve az országot irányító politikai erőket. Megmondom őszintén, nem sok különbséget látok az áruló, a hatalomért mindenre kész, jellemtelen Tildy Zoltán, vagy éppen Szakasits Árpád, az alkoholista és mérhetetlenül ostoba Losonczi Pál, illetve Göncz Árpád vagy Mádl Ferenc között. Voltak mások is természetesen: Rónai Sándor, Németh Károly, Straub F. Brúnó, valamint Szűrös Mátyás, de ki emlékszik már rájuk? Teljes hát a folytonosság az 1945 óta a nyakunkba ültetett államfők emberi és politikusi kvalitásait tekintve is: ha végigtekintünk ezen a lehangoló névsoron, akkor bízvást állíthatjuk – amit egyébként jól tudunk –, hogy nem volt semmiféle rendszerváltás. Ezzel szemben az államfők személyét böngészve meg kell állapítanunk: hazánk elképzelhetetlen morális szakadékban tanyázik immár 64 esztendeje. És megismétlem: bár véleményem szerint Sólyom László mindenkor igazodott a nemzetközi cionista elvárásokhoz, aki (már alkotmánybíróként is) a magyar nemzetnek sok kárt okozott, továbbá még a saját maga által vallott jogelvekhez sem volt következetes (lásd holotörvény aláírása), ugyanakkor a nagyon szűkre szabott kereteken belül mégis igyekezett valamiféle önállóságra szert tenni. Időnként mutatott némi eredetiséget is. Azt kell tehát mondanom: 1946 óta ő volt a legjobb elnök, aki legalább időnként legalább megpróbált nem úgy viselkedni, mintha egy dróton rángatott bábu lenne. Roppant szomorú persze, ha az ő meglehetősen szerény teljesítményével is a legjobb tudott lenni az 1946 óta államfői tisztséget betöltő személyek között. Persze nem volt nehéz dolga. Ami pedig Schmitt Pált illeti, az előjelek nem éppen biztatók. De mivel ugye a remény hal meg utoljára, bízzunk abban, hogy Schmitt Pál nem Dobi István vagy éppen Losonczi Pál „szellemében” ténykedik majd.