Emlékszünk még arra, mi történt a Durándán? A cigányok agyonütötték az idős nénit, aki rájuk, érinthetetlen, felsőbbrendű rajokra merészelt szólni.

Nem, az ilyen típusú „indulati bűnözés” egyáltalán nem áll távol az emberiség normális országokból kitiltott (Kanada, Franciaország, Olaszország, Franciaország, Svájc, Németország stb.) vagy éppenséggel félhivatalosan irtott (Finnország stb.) rákfenéjétől – nap, mint nap megtörténik ugyanez máshol is. Például a szintén súlyosan cigányfertőzött Lyukóvölgyben, ahogy az az alábbi cikkből is kiderül.

Még egyszer feltesszük a (költői) kérdést: miért nem csinálhatjuk meg az emberiség eme szemetével, rákfenéjével azt, amit az olaszok (a finneket már nem is merem említeni)? Miért nem üthetünk oda keményen, miért nem zárhatjuk őket (a bizonyítottan bűnözőket) középkori várbörtönökbe, se ki, se be, fegyveresekkel őrzött táborokba – ahogy az olaszok teszik? Miért nem létesíthetünk százezres nagyságrendben kényszermunkatáborokat? Miért nem vehetjük át a kínai „egyke” modellt? Miért nem szólhatunk bele a gyerekvállalásukba? Miért kell a saját gyilkosaink, a saját országunk tönkretevőinek világra potyogtatását fizetnünk?

Az eredeti cikk:

Agyonverték, mert szólni mert
Miskolc - Lyukó-völgy Isten háta mögötti részén tartott helyszíni tárgyalást a megyei bíróság egy négy évvel ezelőtti gyilkosság ügyében.

A telküket, hétvégi házukat féltők és az azokat fosztogatók, esetleg oda minden jogcím nélkül beköltözők között annak ellenére gyakoriak a szóváltások, kisebb-nagyobb verekedések, hogy már a rendőrség és a városőrség is felfedezte, a Lyukó-völgybe bevándorló „gazdasági menekültek” komoly közbiztonsági kockázatot jelentenek, és már rendszeresen járőröznek, tartanak akciókat a területen. Négy évvel ezelőtt azonban a Lyukó-völgyben gazdálkodni próbálók, itt élők még inkább ki voltak szolgáltatva az agresszív beköltözőknek. Nekik esett áldozatul egy akkor 58 éves férfi, akinek az volt az egyetlen bűne, hogy rászólt a háza közelben lakó, és a környéket szamárfogattal járó család tagjaira, hogy ne lopják a fát. A fatolvajok nem engedték el a fülük mellett a figyelmeztetést, jól megverték a férfit.

Másnap a fagyűjtők újra „munkába indultak”, és találkoztak előző napi áldozatukkal, aki ismételt szóváltás után újra ütni-vágni kezdtek, majd amikor eszméletét vesztette, magára hagyták. A magatehetetlen, koponyatörést, belső zúzódásokat szenvedett férfit a házától nem messze a telkén élő „alkalmazottja” találta meg, majd a riadóztatott szomszédok értesítették a mentőket. A férfi ennek ellenére néhány nap múlva belehalt a sérüléseibe.

Csütörtökön helyszíni tárgyalást tartott a B.-A.-Z.- Megyei Bíróság dr. Sebe Mária vezette tanácsa a különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés ügyében zajló, megismételt, s már csak egy elkövetővel szemben folyó büntetőeljárás során, aminek célja az elkövetés pontos helyének meghatározása volt. Már a helyszín megközelítése sem volt egyszerű: a rendőrségi autókból, rabomobilból és személyautókból álló konvoj a Lyukó-völgyi temető sarkáról indult, hogy az egy nyomon is alig járható, murvás, gödrös, a növényzet által szinte teljesen benőtt úton bő negyedórát zötykölődve eljusson az áldozat házáig, ahol még most is ott él az őt megtaláló tanú.

Innen az alkalmazott vette át az „idegenvezető” szerepét; meg kellett mutatnia, hol bukkant rá „gazdájára”, és ő milyen pozícióban feküdt a földúton, keresztben. Emberünk azonban több esetben is meghazudtolta saját magát – vagy mert az eltelt csaknem négy esztendő átírta az emlékezetét, vagy valami más okból –, tény azonban, hogy a helyszíni tárgyalás jórészt azzal telt, hogy a bíróság szembesítette a tanút korábbi vallomásaival, és megpróbálta feloldani az általa elmondottakban tapasztalható ellentmondásokat. A helyszíni tárgyaláson megjelenteknek a történtek rekonstruálásához képzelőerejüket is be kellett vetniük, mert négy év alatt a hétvégi házak, kerítések zömét a bevándorlók szétbontották és ellopták, helyüket pedig benőtte a dús vegetáció, így azok a tájékozódási pontok némelyike sem volt már meg, amiket annak idején a helyszíni szemle jegyzőkövében rögzítettek a nyombiztosítók.

A tanú elmondása szerint egy közeli hétvégiház-tulajdonost értesített arról, hogy a gazda magatehetetlenül fekszik az úton, aztán őt elküldték, hogy hívjon segítséget, de miután két helyen sem járt eredménnyel, egy közeli tanyán próbálkozott – ám mire a tanya tulajdonosával visszatért az úton fekvő gazdájához, a mentők is megérkeztek – ugyanis a hétvégiház-tulajdonosnak, akit először keresett meg, eszébe jutott, hogy a mobiltelefonja ott lapul a zsebében.

A helyszíni tárgyalás során felkereste a bíróság azt a helyet is, amit az egyik vádlott, B. Béla jelölt meg a verés helyszíneként: ez néhány száz méterre a gazda megtalálásának helyétől távolabb volt, közel ahhoz a házhoz, ahol a gyűjtögető család – szabadlábon lévő – tagjai laknak. Ennek komoly jelentősége lehet, hiszen nem mindegy, hogy bántalmazói magára hagyták-e az általuk kegyetlenül eszméletlenre vert embert, vagy az a saját lábán tette meg a csaknem fél kilométeres távot. A B. Béla állítását cáfolta az egyik tanú, aki elmondta: az áldozat soha nem járt azon az úton, amit B. Béla mutatott, legfeljebb ha a kutyáját sétáltatta vagy gombászott. Azon a ködös, hideg napon azonban ez szóba sem jöhetett. A tárgyalás délután – már a tárgyalóteremben – folytatódott. Az ügyre még visszatérünk.

BOON - ÉM-SZP