A Pixar tizenegy évet várt első sikere, a Toy Story utolsó részére. Most, hogy végre elmesélhetik a történet befejezését, egyszerre fokozzák a kaland hőfokát és merülnek mélyebbre egzisztenciális kérdésekben. A lényeg, hogy piszok jól sikerült: Lasseterék tisztességgel elvégezték, amit annak idején az első résztől kezdve elvállaltak.

Végre, megcsinálták. Tizenöt évvel ezelőtt az első Toy Story-val berobbant Pixar magasra tette a lécet, négy évvel később pedig második rész nyűgözte le a rajongókat. A folytatásra több mint tíz évet kellett várni, és amikor a Verdák bemutatója idején, 2006 májusában John Lasseter Pixar-főnököt kérdezhettem, nem volt hajlandó a Toy Story 3 sorsáról nyilatkozni. Ez érthető: a Toy Story mindig különleges, kitüntetett helyen állt a Pixar-univerzumban; ez volt az első filmjük, az őrületes első siker, és amikor a Disney-Pixar harcban 2004-ben a Disney azzal fenyegetőzött, hogy ők csinálják meg a harmadik részt, soha nem látott ellenségeskedés robbant ki a két cég között. Mindez már a múlté. Megegyeztek, összeolvadtak, és tizenegy évvel a Toy Story 2 után most végre beülhetünk a Toy Story 3-ra is.

Méltó folytatás, méltó  befejezés. A sztorit Michael Arndt, a Család kicsi kincse írója jegyzi, és Arndt jól játszik a hosszú idővel, ami a második rész óta eltelt: valós időben viszi tovább Andy és a játékok történetét. Andy 2010-ben nem gyerek többé, befejezte a gimnáziumot, és elköltözik otthonról, hogy elkezdje az egyetemet. A gyerekkori játékok egy láda mélyén hevernek, és bármire képesek lennének, csak hogy Andy újra megérintse őket. A mellőzöttség évei kikezdik a lelkesedést, és a csalódott játékok egy félreértés után új otthon után néznek. A Toy Story 3 nagy része új helyszínen, egy ártatlannak tűnő óvodában játszódik, de ez a rózsaszín, napfényes játéktér borzalmas titkokat rejt. 

Pixar-filmről van szó,  úgyhogy természetes, hogy a történetet, a karaktereket, a jeleneteket gazdagon átszőtték a felnőtteknek, a szülőknek szóló utalásokkal, poénokkal, üzenettel. És kérdéssel. Mi történik a játékkal (emberrel), ha elveszíti a funkcióját, azt, amiért él, vagy amiről azt gondolja, hogy a legfontosabb a számára? Mi lesz, ha megszűnik és eltűnik a Toy Story-univerzum lényege, a játszás? Létezünk-e, ha a másik nem vesz rólunk tudomást? Mi kell az újjászületéshez? Vak hűség és hit vagy praktikus önvédelem? A válaszok, a feloldás mesterien késleltett tempóban érkezik, az utolsó negyed órában; meg kell küzdenünk a happy endért.

A harmadik részben mélyebbre merülünk a veszélyben és a kilátástalanságban: az óvodába csomagolt börtön-munkatábor csontig hatolóan ijesztő, nyomasztó világ, ahol például egy hatalmas, sérült lelkű baba a sötét oldalon úgy pislog ránk félárbocra eresztett félszemével, hogy megfagy az ereinkben a vér. A halál veszélye, az elmúlás kikerülhetetlen, felfoghatatlan ténye nemcsak a teljes megsemmisüléssel fenyegető, lángoló szemétlerakóban játszódó csúcsjelenetben jön át torokszorító erővel, hanem a feloldásnak szánt, vállaltan szentimentális zárójelenetben is, amikor a kamasz Andy szembetalálja magát gyerekkori önmagával, megérti az örök változás és a folytonosság kettősségét, és életében talán először felnőtt fejjel kezd el gondolkozni.

A Toy Story 3 talán erősebb, elnagyoltabb lendülettel meséli el történetét, mint a finomabb, árnyaltabb előző részek, de ez a bombasztikus, magas hőfokon pörgő stílus illik egy trilógia befejező részéhez. Itt a vége, de játszunk, amíg csak lehet, ezerrel.

(origo)