Nincs még akkora tumultus, mint a Wagner rajongók Mekkájában, a bayreuthi Festspielhaus-ban, ahová sok évre előre nem lehet jegyet kapni. Magam is tanúja voltam, hogy a második szünetben is teljes áron eladható a belépő, annyian lebzselnek a színház körül, akik valamilyen módon szeretnének bejutni. A Művészetek Palotájában is bevált a bayreuthi szisztéma, hogy délután 4-kor kezdődnek az előadások, és egy óra szünet van a felvonások között, kényelmesen lehet vacsorázni. A szellem és a test örömei szinte eggyé olvadnak. Bayreuthban az emberek szánnak erre időt, nem éppen hogy beesnek az előadásra, rákészülnek lelkileg, és roppant elegánsak, de nem hivalkodóak. A színpadtechnika pedig mindent tud.

Nálunk kicsit más a helyzet. A MŰPÁ-ban a szűkös színpadtechnikai lehetőségekből igyekeznek erényt kovácsolni, és még inkább fókuszálnak az énekesekre, például az ezúttal Izolda szerepébe bravúrosan beugró Barbara Schneider-Hofsterre, aki előző nap tudta meg, hogy meg kell mentenie az előadást, és hősiesen autóval indult el Münchenből. Ő időben ott volt, míg több néző csak a második, vagy harmadik felvonásra érkezett meg munkából, vagy ki tudja honnan jövet. Eleganciával néhányan próbálkoztak, de meglehetősen kiríttak a sorból. És miközben megrázó erejű produkciót élvezhettünk, a Bohém Étteremben úgy sikerült megcsinálni a svéd asztalt, hogy csak közelharc árán, a kultúra szentélyében, meglehetősen kulturálatlanul lehetett hozzájutni az ételhez.

Ezúttal nem volt a szép kilátást is biztosító Üvegteremben szintén vacsorázási lehetőség. A koncertteremben Európában érezhettük magunkat, a Bohémban Kelet-Európában. Ahol, ha valami sikerül, akkor is eltolunk valamit. Nagy energiákkal kizökkentjük magunkat a jóból, nehogy már elszálljunk kicsit, húzzon csak mindig le bennünket a rögvaló.
(Népszava)