Azért tette ezt, mert 2009. augusztus 24-én elmentem a Teve utcai üvegház elé. Ott Vona Gábort nyúzták a Gárda szentendrei eskütétele miatt. Amikor kijött, sebesen felvettem a mellényemet, és úgy tizenvalahány társammal egyvonalban felálltunk a sajtótájékoztatót tartó Vona Gábortól néhány méter távolságban. Fuj.

Aztán további aljasságokra vetemedtem. Ugyanezen esztendő novemberében, a Horthy Miklós bevonulásának kilencvenedik évfordulóján megjelentem a Kosztolányi Dezső téren, ahol sokan gyülekeztek. A rendőrség tudomásul vette a megemlékezést, aztán meggondolta magát, legalábbis az a hír járta közöttünk, hogy megtiltotta a vonulást.

Aztán csapdába csaltak bennünket, egy alkalmas helyen és időpontban bezárult körülöttünk a rendőrsorfal, se ki, se be. Több mint egy órát őriztek, aztán egyenként igazoltattak, és szélnek eresztettek. Osztán följelentettek.

Megkaptam a verdiktet, feloszlatott társadalmi szervezet tevékenységében való részvétel miatt, halmazatilag ötvenezer. Kifogást nyújtottam be, erre voltak olyan szívesek, és mérsékelték tizenötezerre. Aranyos. Ha nem fizetek, és tárgyalást akarok, azt is lehet. Hát ezért voltam 2010. június másodikán harisnyára vett zokniban és télikabátban Budapesten, a kispesti Kossuth téren, a bíróságon.

Az eső éppen nem esett, szerencsére, mert várni kellett, mielőtt beeresztettek. Beszélgettünk az őrrel, vett az egyik multinál néhány DVD-t, meg egy karton vizet. El is számolták neki a vizet is DVD-árban. Négyezer forintja ugrott volna, ha nem elég szemfüles. Cicegünk, sajnálkozunk, aztán várunk. Eljön az idő, amikor bemehetünk. A multikárosult kijön a bombakereső botjával, és ámulva vesszük észre, hogy csudálatos átalakuláson ment keresztül. Mint aki két tigrist, egy sárkányt és egy vezérigazgatót nyelt az imént, harcias, goromba és lekezelő. Azért beereszt.

A tizennyolcas szoba vár, előtte pad, már ott ül két rendőr, a ruhájukról ismerszenek meg. Az egyikük mellén névtábla: Piecs László. Na ja, emlékszem, ő igazoltatott a Bartók Béla úti kelepcében. Később jönnek még hárman, egyikük rendőrségi kezeslábasban, egy megtermett hölgy, pirinyó, retikülnek látszó tárgy van nála, ha egy kenguru kezében látnám, az sem volna furcsább. Jön a bíró, madárcsontú, éltes férfiú, mögötte a jegyzőkönyvvezető. Bemehetünk. Előszólítanak, ismertetik velem a tényállást, ha marasztalnak, fizetnem kell a tanúk útiköltségét is. Ezt a marasztalást nemigen értem, megesküdnék rá, aki marasztal, azt szeretné, ne menjek még haza, legyen egy jó napom itt. Én elmarasztalást értek alatta, de a jogi nyelvezet nem erősségem, hát ráhagyom. Aztán meghallgatom a feljelentés szövegét, és a bíró megkérdi, akarok-e belekotyogni a saját ügyembe. Persze, hogy akarok, hiszen a feljelentésben több olyan állítás van, amely nem felel meg a valóságnak.

Beszólítják az első tanút. Ő Szilágyi Péter János. Azt állítja, felszólítottak bennünket a Teve utcánál a távozásra, és úgy emlékezett, hogy többen elhagyták a helyszínt, és gyorsan megvakarja az orrát. Aztán azt is állította, hogy mindenkit igazoltattak, aki ott a Gárda egyenruhájában, vagy olyasfélében megjelent. Akkor most mentünk, vagy maradtunk? Persze, hogy maradtunk, hiszen senki nem szólított fel távozásra, ott párologtunk a nap hevítette betonon, és a kutya sem foglalkozott velünk egészen addig, amíg át nem öltöztünk.

Szabó Zoltán a következő tanú, karba tett kézzel áll a pulpitus előtt. Ő megtetézte ezt azzal, hogy arra is felszólítottak bennünket, hogy tegyük el az Árpád-sávos zászlót, ne riogassuk vele szegény ártatlan járókelőket. A szegény ártatlanok a helyszíntől legalább harminc méterre közlekedtek, a körút járdáján, hogy aztán ott riadoztak-e vagy sem, azt mi nem érzékeltük. Árpád-sávos zászló amúgy sem volt nálunk, másoknál volt, akik nem tartoztak a Gárdához. De Szabó Zoltán még azt is állította, hogy akiről tudni vélték, hogy a hátizsákjukban egyenruhát dugdosnak, azokat külön is felkérték a távozásra.

Átlátott a hátizsákon, ámulok, ez igen, sok-sok ilyen rendőr kéne, csak sajnos alig van ilyenből egy se. Megkérdem tőle, táskaátvizsgálást végeztek-e, mert mégis kétlem ezt az ő csodálatos képességét, mire a karbafont rávágja: igen, végeztünk. Na, erre már én is hörrenek egyet, ön hazudik, vágom a szemébe, mire a bíró cikákolni kezd. Egy rendőr főtörzsőrmesternek azt mondani, hogy hazudik, tűrhetetlen, fegyelmeztetem az eljárás alá vont személyt – aki én volnék – hogy ne merészeljek ilyesmire vetemedni. Hát mit tegyek, ha egyszer hazudott, nem vizsgáltak meg semmiféle táskát, mi több, nem hittek a szemüknek, amikor hirtelen gárdistaként kocogtunk Vona Gábor felé. Akkor azt mondom, nincs valóságtartalma annak, amit állít, hátha így megfelelek a nagytiszteletű bíróságnak, de erre már nem reagál senki. Aztán még hozzáfűzöm, hogy kiskorú gyerekeket is igazoltattak. Ezt elismeri. Lehet gyermekkorúakat igazoltatni, oktat a bíró. Hát ha lehet, lehet, én nem tudom, de nekem az a rossz érzésem van, hogy ezeket a gyerekeket azért igazoltatták, hogy megfélemlítsék őket. Mi más okuk lett volna rá, hiszen bűncselekmény elkövetésének az árnyéka sem vetődött rájuk.

Aztán érdeklődöm még, ugyan hány órakor szólítottak fel minket a távozásra? Azt ő pontosan megmondani nem tudja. Tovább erősködöm, mire azt feleli nyolc óra negyvenöt perckor. És utoljára? Este hatkor, vágja rá pikírten. Aha. Eszerint órákkal azután, hogy mindenki hazament, ők még kijöttek, és megkérték mindazokat, akik nem voltak ott, menjenek máshova onnan, ahol épp nincsenek. A szorgalom erény. A rendőrök szorgalmasak. A rendőrök tehát erényesek. Így mélázok magamban a formális logika szálait fűzögetve.

Jön Lábas Edina, aki emlékezett is, meg nem is. (Tudod, így van ez.) Kérdi tőle a bíró, vonattal jött-e? Igen, mondja ő. Miskolcról jött, és nem árulja el, hogy mennyibe került a teljes árú, másodosztályra szóló jegy. Úgy kell kiszámolnia a jegyzőkönyv vezetőjének. Ő is erősködik, bizony felszólítottak minket a távozásra. Mondom neki, nemhogy felszólítottak, de el sem akartak engedni. Vona Gábornak és dr. Gaudi Nagy Tamásnak mondogatták sűrű egymásutánban, hogy ők elmehetnek, helyesebben menjenek mááááá el! Közölték velünk, hogy eljárás alá vont személyek vagyunk, és előállítanak minket. Akkor történt, hogy Vona Gábor elénk állt, és közölte, hogy ő sem távozik addig, amíg minket nem engednek szabadon. Gaudi Lippai Zsolt rendőr alezredessel perlekedett, aminek Lábas Edina saját bevallása szerint tanúja nem volt. Ez csak azért furcsa, mert nagyjából három méter sugarú körben játszódott az eset, ahol ott voltunk mi, meg a rendőrök. Egy kisebb rakás volt az egész, ha valaki ebből nem vesz észre semmit, akkor vagy nem figyelt, vagy süket és vak, vagy ott sem volt.

A bírónak elege van, általában zokon veszi, hogy folyton van valami nyűgöm. Talán nem szokott hozzá, nem tudom. Lehet, hogy úgy gondolja, elmondom én, hogy volt, aztán elmondja más, és ezzel punktum, legyen már vége. A Magyar Gárdát folyamatosan egyesületnek nevezi, s mikor mondom, hogy az civil mozgalom, látszik rajta, cseppet sem érdekli. Aztán mondom neki azt is, hogy az említett események bekövetkeztekor én már az Új Magyar Gárda tagja voltam, mert 2009. július 11-én így döntöttünk a Szabadság téren. Ennek nincs jelentősége, mormogja. Már hogyne volna, képedek el, hiszen az nem feloszlatott társadalmi szervezet. Aztán kiderül, ennek tényleg nincs jelentősége.

Egyszer volt kedélyes, amikor szóba került Vona Gábor mellényes megjelenése a parlamentben. Őt is feljelentették, kuncog. Szabó Gábor is közbeszól: Pedig Vona Gábor igazán tudhatná…, de nem fejezi be a mondatot, így soha nem tudom meg, mit kéne Vona Gábornak igazán tudnia. Majd összedobjuk neki a bírság összegét, mondom én. Mostanra azonban kedélyállapotában konyulás állhatott be, tíz perc technikai szünetet rendel el. Kint levegőzik kicsit az udvaron.

Következik a Horthy-ügy. Piecs László állítja, a gárdisták, alakzatban vonultak a Bartók Béla úton, ez volt a baj. Ez az alakzati kérdés már mulattat, a bíró, amikor erről érdeklődött valamelyik tanútól, megpróbált segíteni: alakzat a kettős oszlop, az egyenes vonal, a kör. Én még hozzátenném, alakzat a vízszintes, a függélyes vonal, a kocka, a serpenyő, a virágláda meg a helikopter. Meg az autó, amiben rendőr ül, van neki olyan mikrofonja, hangosbeszélője, és papírról olvassa a szöveget, amitől mindenkinek illik mihamarabb elszelelni jó messzire.

Szóval Piecs törzsőrmester szerint haladt a beszélő autó az úttesten, és a helyszín elhagyására szólított fel minket. Hányszor tette ezt, kérdem, de erre nem emlékszik. Hogy is emlékezhetne, hiszen nem volt ilyen autó. Kérdem tőle, mit ért alakzaton. Habog. Próbál kisütni valamit, de nem megy. Hát egymás mögött mentek, nyögi ki végül. Úgy. A járókelők az utcán is jobbára egymás mögött mennek, ki elébb indult, ki utóbb, ki lassúbb, ki jobban iparkodik. Letartóztatni mind! A két sorban egymás mögött zárt rendben haladó kisiskolásokat Recskre zsuppolni! Gulágra a matrózblúzosokkal! Ez itt egy fegyelmezett ország! Itt egyenruhája a rendőrnek lehet, a katonának, meg az In-Kalnak. Ott a fegyver sem baj, meg a krawmagás kiképzés. Túl sok itt még mindig a magyar.

De még hátra van egy tanú, ő kétszázkilencvennégy kilométerről jött ide, és rögtön az őt valószínűleg leginkább foglalkoztató kérdéssel áll elő, a költségtérítéssel mi lesz? Roverrel jött, nyolc litert fogyaszt. A bíró megszavaz neki tizenötezer forint útiköltséget.

Akkor Géczi András rendőr őrmester hátratekint, Piecs Lászlóra néz, aki a fal előtt lévő széken ül. Utána készségesen válaszol, általában azt, erre nem emlékszik, azt meg nem tudja. Volt-e felszólító jármű, érdeklődik a bíró. Hosszú csend. Volt? Kérdi újra a bíró, és csaknem bólint. Hát, volt, mondja Géczi András. De, folytatja, miközben mélázik egy keveset, arra nem emlékszem, használták-e. Hogy őt miért rendelték be tanúnak, a Jóisten a megmondhatója. Mint ahogy azt sem tudom, miért volt a Teve utcában Karancsaljáról, meg Miskolcról szolgálattevő.

Mindenesetre az öt jótét lélek 26 190 forintot kapott tőlem, mert én, bár évek óta munkanélküli vagyok, nagylelkű is egyben. A tizenötezer forintos bírságot is helyben hagyta dr. Schiller József bíró, mert a meghallgatás befejeztével, anélkül, hogy egyetlen percre visszavonult volna, felemelt egy papírlapot, és azon melegében felolvasta a végzést. Az előre kitöltött csekket is a kezembe nyomta. Azt hiszem, ezért nem volt számára jelentősége annak, hogy mikor alakultunk át Új Magyar Gárdává. Ő már a tárgyalás vége előtt megírta a végzést, ezért van olyan érzésem, előre eldöntött volt ez az ügy. Kit érdekel, hogy a gárda kenyeret oszt, vért ad, homokzsákot cipel az árvízben, megajándékozza a kicsinyeket karácsonykor, élelmet ad az éhezőknek, őrzi történelmi emlékeinket, és próbál segíteni az egyre inkább rászoruló magyarokon.

Őt nem érdekli, hogy kimondatott: az egyenruha viselése nem tilos, alakzatban megjelenni szintén nem. Ő határozott, és közölte, jogorvoslati lehetőségem nincs. Gárdista vagyok, hát bűnhődjem. Az se baj, ha megrohadok, hisz a magyar állam évek óta levegőnek néz, esetleg megkaphatom a két pofonomat attól az Orbán Viktortól, aki mostanában teljes hangerővel kiáltozza: mindennél előrevalóbb a magyar emberek boldogulása ebben az országban. Azt mondja, ő arra is gondol ilyenkor, aki nem rájuk szavazott. Én magyar vagyok, de a Fidesz országlásának kezdetén bizony elítéltek olyasmiért, amiért más, boldogabb országban barátságosan megveregetnék a lapockámat.

Elmenőben még megkérdem a bírótól, a perújrafelvétel határidőhöz kötött-e? Hát hogyne volna az, néz rám megütődve. És hány nap? Hogy hány nap? Én nem vagyok a maga ügyvédje, kérem. Kérdezzen meg egy ügyvédet!

Megköszönöm a hozzám való emberségét, még egy pillantást vetek a márványtáblára, amelyről megtudható, az épület Horthy kormányzósága idején, gróf Klebelsberg Kúnó elhatározása révén építtetett. Kifordulok az ajtón, szemügyre veszem az angyalok tartotta koronás címert a kinti falba építve, és elindulok haza.

Hajrá Magyarország? Hajrá magyarok? Egy frászt! (Vagy kettőt?)

Éljen Magyarország, és teljes szívemből kívánok minden magyarnak szebb jövőt!

Kucsera Zsuzsa

(Kuruc.info)