Még csak nem is arról van szó, hogy a „pénzügyi befektetők” tönkremennek, milliókat, milliárdokat veszítenek, vagy távozni kényszerülnek szegények. Nem: 10 millió magyar embernek (és persze sok százmillió embertársunknak a világban) azért kell látástól vakulásig dolgoznia, és újból és újból összébb húzni a nadrágszíjat, nehogy a „pénzpiacok” idegesek legyenek. Mert nekik, a „pénzpiacoknak” - ha már újabban így tárgyiasítani kell őket, mármint a szentséges „pénzügyi befektetőket” - nyugodtan kell álomra hajtani a fejüket. Mi, sok-sok milliónyian, sőt mondhatom, az emberiség háromnegyede, szenvedhet, nyomoroghat, retteghet attól, hogy az utcára kerül, házát elárverezik, orvosi ellátást nem kap, mindez nem számít, mert csak egyvalami fontos igazán ebben a teljes mértékben orwelli jelleget öltött, abszurd „új világrendben”: a „pénzügyi befektetők” nyugodt álma.

Megjegyzem, hogy a „pénzpiacok idegessége” is egy újszerű metonimikus kifejezés (metonímia: két fogalom (dolog) térbeli, időbeli, anyagbeli v. ok-okozati érintkezésén alapuló szókép (pl. alszik a város [= a város lakói], acélt ragad [= kardot ragad], jelen esetben „idegesek a pénzpiacok”, vagyis azok, akik a pénzünkkel szórakoznak és rajtunk élősködnek). De hát miért kell tárgyiasítani és „piacnak” nevezni a pénzügyi befektetőket? Nos, a XX. században megfigyelhető jelenség, hogy a hatalom igazi birtokosai igyekeznek a háttérben maradni, és mindenféle senkiházi alakokat előtérbe tolni, akik mint „politikusok” meg „gazdasági szakértők” képviselik az árnyékba húzódó oligarchia érdekeit. Mármost azok, akik egyre szegényebbek, és a munkanélküliség valamint a teljes elszegényedés rémétől rettegnek, aligha fognak fellázadni a „pénzpiacok” ellen. Még a „pénzügyi befektetőket” is lehet éppen szidalmazni, még akkor is, ha az utca embere életében nem látott közelről egyetlen „pénzügyi befektetőt” sem. De hát mit lehet kezdeni a „pénzpiacokkal”? Azok ellen nem lehet fellázadni, de nem is lenne érdemes, hiszen a „piacoknak megvannak a sajátos törvényeik”, amit az ezer bajjal gyötört (és persze szándékosan butított) átlagember amúgy sem ért, így tehát ha a „pénzpiacok idegesek”, akkor nincs mese, meg kell nyugtatni őket, még azon az áron is, ha milliók veszítik el állásukat, és süllyednek a legkilátástalanabb nyomorba.

Régebben a „pénzügyi befektetőket” amúgy tisztességesen a nevükön nevezték: a kommunisták „kizsákmányoló kapitalistáknak”, „burzsoá zsarnokoknak”, „nagytőkéseknek”, meg „finánctőkéseknek” nevezték őket, a nemzetiszocialisták és a fasiszták pedig ugyanezeket a jelzőket használták, de rámutattak a „fináncoligarchia” faji összetételére is. (Amivel egyébként nem is lenne baj, mármint a faji összetétellel, ha nem lehetne alapos okkal gyanítani, hogy azok a bizonyos faji szempontok bizony jelentősen befolyásolják a „pénzügyi befektetők” döntéseit.) A „pénzpiacok” vezénylete alatt működő médiumok természetesen azt harsogják, hogy azért kell „megnyugtatnunk a befektetőket” meg a „piacokat”, mert ha ők nincsenek megnyugtatva, az végső soron nekünk, átlagembereknek rossz, ugyanis ők „finanszírozzák Magyarországot” (és persze minden más országot is), és ha ők rosszul érzik magukat a bőrükben, és nem alszanak rendesen, abban az esetben faképnél hagynak bennünket, és akkor megnézhetjük magunkat. Magyarán: akkor megy jól nekünk, egyszerű, mindennapi emberkéknek, ha „nyugodt”, mi több, „szárnyal a pénzpiac”. Nos, azt hiszem, hasonló ökörségekkel etették annak idején a rabszolgákat vagy a jobbágyokat az uraik, de például Spartacus vagy Dózsa György nem vette be ezt a maszlagot.

Ideig-óráig persze a dolog működhet, és van is némi logika abban, hogy ha az uraságnak jól megy a sora és elégedett, akkor esetleg (de nem feltétlenül) jobban bánik a rabszolgáival is, és több morzsát hullajt nekik a lakomaasztalról. Na de mi van akkor, ha beüt a krach, és mondjuk nincsen elég meghódítható terület, és fogytán az uraság vagyona? Hosszabb távon, és alapvetően az Úr és a Szolga érdekei nem egyeztethetők össze, annál is kevésbé, mivel a Föld erőforrásai végesek, de fogalmazhatnék úgy is, hogy a gazdaság az egy „nulla összegű játék”, ami annyit jelent, hogy ha bizonyos személyeknek, illetve rétegeknek több jut a Föld anyagi javaiból, akkor más személyeknek, illetve társadalmi rétegeknek kevesebb. A történelem tanulsága teljes mértékben egybevág mindennapi tapasztalatainkkal: igenis létezik kizsákmányolás, és a gazdagok legnagyobb része nem szorgalmának és tehetségének köszönheti mesés vagyonát, hanem más emberek, elsősorban az alávetett, félrevezetett tömegek szemérmetlen kizsigerelésének. „A tulajdon: lopás”, mondta egykor Proudhon, a „kispolgári szocialista” filozófus, ami talán túlzás, és meglehet, Jézusnak is igaza volt, amikor azt mondta, hogy a „szegények mindig veletek lesznek”. Az egyenlőség elvére alapított társadalom eszménye utópia, amiből viszont egyáltalán nem következik, hogy az elnyomott, nyomorba taszított tömegeknek szó nélkül kell tűrniük az oligarchia minden gaztettét. Az pedig főleg nem következik, hogy a szegény embereknek teljesen el kell hülyülniük, és el kell hinniük az oligarchia aljas és égbekiáltóan ostoba hazudozásait.